A V4 és az ukrán krízis

A rendszerváltozás után megalapított Visegrádi Együttműködés nagy jelentőséggel bírt megalakulását követő első években. A közös kommunista múlt, az euroatlanti integráció közös célja a külgazdasági célok újrafogalmazása sorsközösséget teremtett a négy tagállam között. A NATO és EU integráció után a Négyek nem érezték a szükségét a blokkon belül való egyeztetésre és a csoport találkozóit immár nehéz volt tartalommal megtölteni: Az EU-n belül új szövetségek jöttek létre és a közös érdekérvényesítés nem volt rendszerszintű, továbbá a magyar-szlovák viszony romlása is beárnyékolta a találkozókat.

Az új évezredben katonailag és gazdaságilag megerősödő Oroszország újra relevánssá tette a V4-et. Az ukrán-orosz energiaháború nyilvánvalóvá tette Közép-Európa függőségét az orosz gáztól és a kialakul krízisre adandó válaszok teljes hiányát.

A szovjet időkből származó gázvezetékeket úgy tervezték, hogy azok az egyes országokat egyenként érjék el (A gyermekek által rajzolt napocskát szokták felhozni példának: Oroszország a nap, a vezetékek a sugarak, melyek mind elérnek egy-egy országot). Így alakulhatott ki egy olyan helyzet, hogy Bulgáriától a balti államokig mindegyik országot egy-egy vezeték éri el keletről, azaz Oroszország kis túlzással egyenként zárhatja el a csapot bármelyik országban, a régió államai az infrastruktúra hiánya miatt pedig nem képesek egymással kereskedni. Az ukrán gázvita következtében arra a meggyőződésre jutottak a régió országai, hogy ebben a sebezhető állapotban csak magukra számíthatnak, mert a nyugati államok vagy függetlenek az orosz gáztól, vagy önálló egyezményeket kötnek Moszkvával: A Németország és Oroszország között közvetlenül és más országokat kikerülve megépített Északi Áramlat vezeték Lengyelországban okozta a legnagyobb aggodalmat (varsói lapok Lengyelország négy felosztását emlegették történelmi példaként), míg pl. Berlusconi és Putyin nyílt fraternizálása azt jelentette, hogy Nyugat-Európában nincs meg a politikai akarat az Oroszországgal való szembeszállásra.  Az azóta épülő (magyar-szlovák), vagy megépült (magyar-román) csatlakozó vezetékek azt igazolják, hogy a régió politikai és gazdasági elitje képes a közös döntéshozatalra és a döntések gyors végrehajtására, ha biztonságpolitikai veszélyt kell elhárítani.

A közös érdek felismerése és az ebből következő cselekvés támasztotta fel a Visegrádi Együttműködést. A csatlakozó vezetékek megépítése következtében a régió országai bizonyos korlátok között Oroszországgal szemben közösen léphetnek fel és közösen tárgyalhatnak gázárakról, nagyberuházásokról és geopolitikai kérdésekről. Oroszország már nem képes egyenként „kikapcsolni a villanyt” Budapesten, Varsóban, vagy Pozsonyban, mert ez utóbbi fővárosokban működő kormányok egymás közt is kereskedhetnek. A közös cselekvés lehetősége más területeken is megmutatkozik: Az ukrán krízis alatti budapesti V4-csúcs Moszkvától Berlinen és Brüsszelen keresztül Washingtonig látszott. Egy regionális biztonságpolitikai kérdésben való közös fellépés ígérete (ne legyenek illúzióink, az ukrajnai helyzet biztonságpolitikáról, sőt védelmi politikáról szól) teljesen unikális a Visegrádi Együttműködés történetében és előrevetíti a balti államok és Skandinávia katonai együttműködéséhez hasonló integrált honvédelmi kooperációt. A katonai és hírszerzési együttműködés közös hadgyakorlatokban, védelmi beruházások költséghatékony összehangolásában, vagy akár az ukrajnaihoz hasonló krízishelyzetekben közös erődemonstrációban is végződhet.  Mindehhez sokminden más mellett idő és folyamatos egyeztetés kell. A budapesti és pozsonyi kormányok visszafogott, már-már oroszbarát nyilatkozatai mögött nem csak a Moszkvával megkötött dílek állnak, hanem hogy Varsóhoz, vagy Prágához képest itt később kezdődött meg az integrált visegrádi fellépésről való gondolkodás. A lengyel politikai elit évek óta készül erre az együttműködésre és pontosabban definiálta a saját szerepét.

Egy kiteljesedő visegrádi együttműködés az összes tagállam érdekében áll. Erre a felismerésre immár a négy politikai és gazdasági elit is eljutott és amint láttuk, ez konkrét projektekben eredményre vezetett. A cél az, hogy mindez a politikusok reflexeibe átmenjen, krízis esetén az első telefonhívás ne Berlinbe, vagy Brüsszelbe menjen, hanem Pozsonyba, infrastrukturális beruházásokat ne csak a kelet-nyugati, hanem az észak-déli tengelyen is megvalósíthatunk.

Veress Áron

https://www.facebook.com/eurotlanti